Norik Toa körültekintően haladt előre a Metru Nui Kolosszeuma alatt elhelyezkedő keskeny alagútban. A többi Hagah Toa a háta mögött libasorban menetelt, szemeikkel és füleikkel a veszély jelei után kutattak. Mindnyájan tudták, hogy feltérképezetlen területen járnak – ott, ahová még egy Toa, egy matorán, Turaga, vagy az univerzumuk egyetlen más értelmes lénye sem ment még soha.
Nos, az igazság ettől egy kissé távol áll. Ha Mata Nui Rendjének gyanúi igazak, a Teridax nevű Makuta nemrég elhaladt erre. Ezt az információt természetesen egy gonosz Piraka, Zaktan közölte velük, aki szintén a Hagah Toával utazott. A közelmúltban történt, tengeri lénnyé való átváltozása miatt azonban egy vízzel töltött üveggömbben volt kénytelen maradni, amelyet Kualus cipelt.
- Az Archívumra emlékeztet ez a hely – suttogta Iruini Toa. Egy rövid szünet után hozzátette: - Azt a helyet is hogy rühelltem.
- Azt azért el kell ismerned, Teridax pont ideillik – így Pouks. – Sötét, nyirkos, olyan hely, amit csakis egy kőpatkány szerethet.
- Nem otthont keresni jöttünk – csattant fel Norik. – Koncentráljatok a feladatra!
- Helyes, veszekedjetek csak egymással – sziszegett Zaktan. – Ti Toa mind egyformák vagytok – nyivákoló idióták.
- Azért nem egyforma mindegyik – röhögcsélt Kualus. – Én például sokkal ügyetlenebb vagyok, mint egy átlag Toa. Sőt már érzem is, ahogy az akváriumod kezd kicsúszni az ujjaim közül. Nagyon remélem, hogy nem ejtem le.
Zaktan káromkodott. Kualus válaszul egy pillanatra elengedte a gömböt, aztán gyorsan ismét megfogta.
- Hoppá. Már megint kezdem – mondta a Toa.
A csapat élén Norik megtorpant. Tűzerejének egy kis részét használva, megvilágította az alagút falait. Egy sor leírás állt rajtuk, melyek ránézésre igen régiek voltak.
- Ez matorán? Nem úgy néz ki – mondta Norik. – Nem ismerem fel a nyelvezetet.
- Had lássam – szót Bomonga. A föld alatti világ úgymond mesetereként, Bomongának már számtalanszor volt dolga ősi írásokkal.
- Ez nem matorán, nem hiszem, hogy az… talán valamiféle ősi alapnyelv. De valamit ki tudok olvasni… nem sokat… szerintem egyfajta feljegyzés lehet.
- Feljegyzés? De miről? – kérdezte Gaaki.
Bomonga még tanulmányozta az írást, mielőtt válaszolt volna.
- Nem tudom. Mindössze egy nevet vagyok képes kivenni… nem tudom, hogy személy- vagy helynév-e… „Bara Magna”.
Amíg e név után átfésülték a memóriáikat, egyik Toa sem szólalt meg. Pár pillanat múlva mind rájöttek, hogy még sohasem hallották. Ha valahol az ismert univerzumban található, akkor bizonyára egy felfedezetlen régió lehet.
- Azt nem írja, hogyan lehet egy Makutát betömni a páncéljába, és aztán leöblíteni? – érdeklődött Iruini.
- Bárcsak – mormogott Bomonga.
- Rendben van, menjünk tovább – szólt Norik. – Zaktan, szerinted milyen messze van még?
- Honnan tudjam? – csattant fel a Piraka. – Én sem voltam még itt. Csak azt tudom, hogy a leírás, amit olvastam, arra utalt, hogy Makuta ide fog jönni. Azt se tudom, hogy ő tudta-e, mi van itt, vagy hogy az „itt” egyáltalán létezett – szerintem csak találgatott.
- Nincs is rosszabb egy helyesen találgató Makutánál – motyogott Iruini.
- Én arra számítottam, hogy az út sokkal… veszélyesebb lesz – mondta Pouks. – Abból, amit Gaaki az induláskor mondott… hogy egy a halál helye, meg minden… én egyből egy csomó csapdára és csúnya Rahira gondoltam. De ez eddig olyan, mint egy kellemes séta Metru Nuiban.
Az alagutat hirtelen belepte egy halk morajlás, ami pillanatról pillanatra erősödött. Iruini felkiáltott, de túl későn:
- Kifelé! Mindenki kifelé!
A következő pillanatban nekicsapódott a falnak, majd sorban a többi Hagah Toa is. Kualus csak a puszta szerencse folytán tudta úgy megtekerni a testét, hogy Zaktan üvegje ne törjön össze az ütközéstől.
Mind a hat Hagah Toa csapdába esett, a falhoz szegezte őket egy mágneses erő. Norik azonnal a tűz erejéhez nyúlt, ám az alagút tűzbiztos volt. A többiek is mind próbára tették képességeiket, hogy aztán rájöjjenek, a fal érzéketlen az elemi energiáikkal szemben.
- Makuta? – kérdezte Iruini.
- Nem hiszem, hogy ő lenne – válaszolt Norik. – Ő nem ilyen gyengéd. Szerintem ez az egyik olyan csapda, ami hiányának Pouks annyira örült.
- Hát, lehetne rosszabb – így Kualus. – Úgy értem, ha lesz elég időnk, bizonyára ki fogunk tudni szabadulni.
- Miért van olyan érzésem, hogy épp az időnk van kifogyóban? – mondta Bomonga. – Ti is érzitek ezt?
Mindannyian megérezték. Egy forró, fémes szag volt, amely az előttük lévő alagútból áradt. Mindnyájan tudták, mit jelent, de Norik volt az első, aki szavakba öntötte:
- Ez folyékony protodermisz – mondta halkan. – És éppen felénk tart.