Jaller Toa, testét Takadox hipnózisának köszönhetően mereven tartva, Artidax szigetének partján állt. Hahli és Nuparu álltak az oldalán, hasonlóképp bénultan. A három közül egyik sem volt annak tudatában, mi zajlott körülöttük, ami végső soron tán nem is volt olyan rossz.
Artidax ugyanis hamarosan egy katasztrófa színhelyévé válik. A vulkánhegyét már csak pillanatok választották el a kitöréstől, és hogy tüzet meg hamut zúdítson minden szerencsétlenre, aki a közelében volt. A Mahri Toák, kik erről nem tudtak, idehozták a Visorak Szívét, egy olyan jelzőberendezést, amely a teljes Visorak hordát képes maga köré vonzani. Az volt ez elképzelés, hogy a pókok majd a szigeten ragadnak. Amit viszont nem tudtak, hogy Takadox is ott bujkált. Hipnotizálta a három Toát, és a hajójukat ellopva vitte véghez a nagy szökését.
Mi több, a Visorakok is megérkeztek, és a tengerparton keresztül éppen a Mahri Toa felé vonultak.
Mindent összevéve, nem ez volt a Mahri Toa legeslegszebb napja…
___

A Visorak, úgy tartják, sosem felejt.
A Mahri Toákat megközelítő példányok már láttak Toát, körülbelül 1000 évvel ezelőtt Metru Nuiban. Természetesen az egy másik csapat volt, ám a Visorakok számára egyik Toa olyan, mint a másik. Emlékeztek, ha nem is tisztán, a Toa által okozott fájdalomra, és a gyűlöletet sem feledték.
Ám még egy dolgot az agyukba véstek. A Toa, ha gyengének, levertnek, legyőzöttnek tűnik, képes lehet váratlanul visszavágni, mégpedig megsemmisítő hatékonysággal. Nem lenne jó ötlet odasietni a látszólag magatehetetlen ellenfélhez, és ez által csapdába sétálni. Úgyhogy haboztak, és óvatosan figyelték, mit fog lépni a Toa. Néhányan felderíteni indultak – ha ezek a Toák valóban lefagytak, akkor biztosan nem maguktól. Aki ezt tette velük hátha még mindig a szigeten lakozik, és lehet, hogy a Visorakra fog legközelebb lecsapni.
___

Jaller-nak gondolata támadt. Ez meglehetősen különös, hiszen e pillanatban képtelen volt a gondolkozásra. Ám a tudatának egy parányi, még mindig aktív darabkája rájött a válaszra: ez a gondolat nem az övé volt.
Egy Toának nem így kell meghalnia.
A ráébredés ama piciny szikráját egy sokkal nagyobb felismerésszikra követte. Már hallotta ezt a hangot. Makuta hangja volt. Noha másként hangzott, mint amikor a Maxilos robot szájából jött, a benne rejlő arrogancia felismerhető volt.
A hang tovább folytatta. Egy tengerparton állva bénultan, azt várva, hogy Visorak mészárolja le, vagy láva égesse el? Ilyesmiből születnének a legendák? Nem hinném.
Nem, ne is próbálj megtalálni engem… nem mintha jelen helyzetedben képes lennél. Én nem Artidaxon vagyok, hanem egy nagyon távoli helyen. Ám a hatalmam megnőtt, s így képes vagyok látni bennetek és beszélni hozzátok. Jaller, Jaller… Vakama annyi reményt fűzött hozzád, és most nézz magadra. Toa vagy, vagy csak egy szobor?
Természetesen nem értek egyet azzal, amit a Visorakjaimmal tenni akartok… ti meg akárki is bírta kitörésre a vulkánt. De hát ti erről nem is tudhattatok, ugye? És akkora kár lenne, ha nem „látnám”, milyen kifejezés ül majd az arcotokra, amikor rádöbbentek az igazságra…
Jaller-ba hirtelen belenyilallt az éles, gyötrelmes fájdalom. Áthasított a Takadox hipnózisa keltette ködön. Ebben a pillanatban, felkavarva magához tért. Valaki beszélt hozzá… de ki? Mit is mondtak? Mi történt egyáltalán?
Nem volt idő mind kideríteni, hisz’ Nuparu és Hahli még mindig transzban voltak, a Visorak pedig egyre közeledett. Nem volt más választása: Jaller kis tűzgolyókat lőtt ki két társa felé, épp eleget ahhoz, hogy egy picit megperzselje őket. Ahogy remélte, a fájdalom éberré tette őket.
- Hé! – csattant fel Nuparu. – Mégis mit képzelsz?
- Életben maradni, azt – felelt Jaller. – El kell tűnnünk erről a szigetről.
Hahli máris munkához látott, és egy vízfallal elsodorta a közeledő Visorakot. Jaller egy lángból álló falat emelt, hogy távol tartsa a hátulról támadókat. Ám mind a Toa, mind a Visorak megdermedt a morajszerű mennydörgés hallatán, amely a vulkánból jött.
- O-ó – mondta Nuparu. – Én ugyan nem vagyok akkora lávarajongó, mint te, Jaller, de eleget tudok a vulkánokról, hogy fogalmam legyen róla, mit jelent ez a hang. Ki fog törni!
- Mata Nui – suttogott Hahli. – Szerintetek ezért kellett idehívnunk a Visorakokat? Hogy mind meghaljanak?
Valami derengett Jaller-nak, valami emlék, amit egykor hallott, de nem tudta rátenni az ujját, hogy mi lehet az. Mindazonáltal biztosan tudta, hogy igazat szól, mikor azt mondta:
- Igen. Szerintem valaki eltervezte ezt… és nem is tudom, érdekelte-e, ha mi is beleveszünk.
- A hajónk eltűnt! – mondta Nuparu. Féltucatnyi Visorak mozdult meg feléjük. Egy lövés a Cordak forgóágyújából, és máris visszakoztak.
- Akkor úszunk – így Jaller.
- Hova? A semmi kellős közepén vagyunk – mutatott rá Nuparu.
- Vagy úszunk, vagy megsülünk, vagy Visorak kaja lesz belőlünk – mondta Jaller. – Válassz.
- Említettem már, hogy mennyire szeretem a vizet? – mondta Nuparu. Elemi erejét megidézve, felforgatta a talajt a Toa előtt, kialakítva egy Visoraktól átmenetileg mentes utat, mely a vízhez vezetett.
- Nyomás! – kiáltott Jaller.
Mindhárman futásnak eredtek, majd bevetették magukat az óceánba. Hátuk mögött a Visorakok tömege egy pillanatra összezavart forgataggá alakult. A zsákmányuk elmenekül, de a Visorak Szíve meg itt van. Nekik is itt kell maradniuk a Szívvel, nemde?
Kint a vízben, a Toák a Visorak horda még több tagján verekedték át magukat, amelyek mind a sziget felé siettek hajthatatlanul. Jaller áttekintett a vállán. Egy pillanatra meg akarta semmisíteni a Szívet. Ám akkor egy szempillantás alatt egy egész horda Visorakkal kellene szembenézniük.
Egy igazi Toa megtenné, gondolta. A Toa végtére is nem ölhet… és nem is segíthet másnak az ölésben. De lehet, hogy ez már egy más világ – egy olyan, ahol nem lehet se a barátainkban, se az ellenségeinkben bízni. Talán az egyetlen, amit tehetünk, hogy megpróbálunk életben maradni.
A Toák még mindig túl közel voltak a szigethez, mikor Artidax vulkánja kitört. Hahli megragadta két barátját, és a víz alá rántotta őket. Körülöttük máris záporozni kezdtek a lángoló szikladarabkák. A tengerparton összegyűlt Visorakok túlságosan közel találták magukat a katasztrófához, hogy el tudjanak menekülni. A horda, amely oly sokak számára okozott kínt és halált most végre elnyerte jutalmát minden tettéért.
- És most mi? – mondta Nuparu, amikor a Toák ismét a felszínre törtek. – Hosszú az út még hazáig.
- Eljutunk oda, így vagy úgy – mondta Jaller. – És akkor elbeszélgetünk majd egy bizonyos fekete páncélt hordó nőszeméllyel, akitől válaszokat kapunk… vagy ha nem, elindítjuk a saját kis háborúnkat.