A Hagah Toák életük során számtalan rossz napot éltek át. Kiderítették, hogy a Makuta, akinek védelmére kiválasztották őket, valójában a matoránnak ártani akaró áruló volt; a gonosz Roodaka ereje Rahagává változtatta őket; Metru Nuiban pedig rájuk támadt egy rossz útra tért Toa Hordika – mindez igen magasan helyezkedik el a „rossz nap” skálán.
Ám semmiségek voltak ahhoz képest, hogy egy föld alatti alagút falhoz mágnesezve kellett várniuk, míg a folyékony protodermisz, a másodpercekre lévő halál feléjük áramlik. Ez már önmagában egy önálló skálát érdemelt.
- Netán valami mentőötlet? – kérdezte Iruini.
Senki nem szólt.
- Akkor búcsúztató?
A közelebb araszoló protodermisz sziszegő hangját hirtelen elnémította az összetörő kő és szétszakadó fém zaja. Szikla és por hullott le föntről. A Hagah felnézve egy óriás hasadékot vett észre, amelyet az alagút mennyezetébe téptek. A lyukon keresztül egy óriási hüllőszerűség tekintett le rájuk.
- Nocsak, mi van itt? – morajlott az idegen. – A hat Toa és a halacskájuk bajba került?
- Ez beszél – mondta Bomonga.
- Engem az se érdekel, ha énekel, táncol, vagy csukott szemmel zsonglőrködik Kanohi maszkokkal – így Iruini. – Ki tud innen szabadítani?
A hatalmas bestia bólintott.
- Ki tudlak. Ki foglak… feltéve, hogy megtudom, kik vagytok. És ha nem kapok kielégítő választ, akkor visszadoblak titeket.
Egy pillanat erejéig rettenetes szédülést, és teljes megzavarodást éreztek. Mikor feleszméltek, a Hagah már az alagút egy másik részében tartózkodott. A vadállat is ott volt, noha sokkal kisebbre zsugorodott. A Zaktant tartalmazó akvárium sem veszett el.
- És most – a kimentői jogomnál fogva, hadd tudjam meg, kik vagytok, kik voltatok korábban, és miért vagytok itt – mondta a bestia.
Amilyen tömören csak tudta, Norik Toa elmagyarázta a Hagah Toa történetét és az alagútba tett utazásuk lényegét. Helryx Toáról és Mata Nui Rendjéről természetesen nem tett említést. A vad hallgatott, ideiglenesen bólintott, és mikor befejezte, mosolygott.
- Szóval a Makuták a távoli múlt egy napján védelmet kívántak? Milyen… mulatságos. Én is egy Makuta vagyok – a nevem Miserix – kétségkívül most hallotok rólam először, amiért közös ellenségünk, Teridax a felelős.
Bomonga és Kualus máris készen álltak a harcra, de Norik intett nekik, hogy fogják vissza magukat. Akárki is ez a Miserix, megmentette őket.
- Nem mintha panaszkodnék, na de hogy találtál ránk… és pontosan hogy mentettél meg? – kérdezte Iruini.
- Ah, hogy te milyen Toa vagy – mondta Miserix. – Mindig azt képzelitek, az univerzum csakis körülöttetek forog. Nem tudtam, hogy itt vagytok. Én Teridaxot kerestem. És hogy miképp vettem elejét időelőtti olvadásotoknak: teleportálás – egy szerény, bár annál hasznosabb képesség.
- Miből gondoltad, hogy Teridax itt lesz? – kérdezte Pouks Toa. A többiek tudták, hogy Pouks csak időt akart nyerni. A maszkereje Miserix képességét analizálta és másolta le, és ehhez kellett az idő.
- Mondhatnám, hogy megéreztem a bűzét – így Miserix. – De az igazság az, hogy belebotlottam egy Makutába, aki nem akarta, hogy felszabdaljam, és inkább beszélt. Megmutatta nekem a helyes irányt… és hálám jeléül nem daraboltam fel. Tökéletesen ép volt a teste, amikor az enyémbe nyeltem. Mellesleg…
Miserix előrecsapott, és Pouksot a falhoz vágta. A Toa maszkja lerepült.
- Nem szeretem, ha… mímelnek – morgott a Makuta.
Gaaki felsegítette Pouksot, és visszaadta a maszkját.
- És most? – kérdezte a Víz Toája.
- Most? – mondta Miserix. – Most lecsapunk Teridaxra a búvóhelyén. Túl sokat élt már a kis nagyravágyó.
Miserix sarkon perdült, és elsétált. Ha aggódott a miatt, hogy a Hagah Toa esetleg nem követi, vagy hogy hátba támadják, hát nem mutatta jelét. Igazándiból egyik sem izgatta. Ha nem jönnek vele, az őt csöppet sem érdekli. Ha rátámadnak, akkor elpusztítja őket.
A nyomába szegődtek.
- Ez egy Makuta – mondta Zaktan haragosan suttogva. – Az esküdt ellenségetek! Miért nem ölitek meg?
- Te meg egy Piraka – felelt Pouks. – A másik esküdt ellenségünk. Miért nem ölünk meg téged? Mert szükségünk van rád, kígyó – és meglehet, hogy őrá is.
Már úgy érezték, órák óta gyalogolnak, amikor az alagút véget ért. Egy közepes méretű kamrába torkollott, melyben fejlett gépezetek sorakoztak. Ám a Hagah figyelmét nem ezek keltették fel. Nem, hanem a szobában fekvő két hulla.
Kualus vizsgálta meg elsőnek a mozdulatlan, páncélos testeket. Bomonga is csatlakozott. Pár pillanat után a Föld Toája kijelentette:
- Már sok, sok ezer éve halottak. Kicsit egy Toára hasonlítanak… mint látjátok, az egyik piros, a másik zöld páncélt hord… és hozzánk hasonlóan maszkjuk is van. De valami nagyon… más. Talán sok minden.
Miserix kinyújtotta a karmát, és lekapart egy darabot az egyik holttest páncéljából. Óvatosan tanulmányozta.
- Lenyűgöző. Ez a páncélzat nem protodermiszből van. Szerintem testük többi része sem, szerves szöveteiktől kezdve a maszkjukig. Pedig minden protodermiszből áll. De ha ők nem, akkor az csak azt jelentheti…
- Hogy nem idevalósiak – fejezte be Norik. – De mit keresnek itt, mérföldekkel Metru Nui alatt? Hogy haltak meg? És mi ez a hely?
Mielőtt Miserix válaszolhatott volna, ózón szaga csapta meg orrukat. A csapat megfordult, és egy lyukat vettek észre kialakulni a levegőben. A lyuk belsejében először csak sötétséget láttak, aztán a semmiből feléjük tartó alakok homályos körvonalát.
- Úgy vélem, társaságot kapunk – mondta Miserix. – Talán, Hagah, mégis kiderítjük, pontosan milyen hatékonyak is vagytok egy Makuta „védelmezésében”.