Hewkii ébredt fel elsőnek. Kongu mellette feküdt, még mindig eszméletlenül. A Kő Toájának feje kérdésekkel volt tele – Hogy? Hol? Miért?
A „hogy” könnyen megválaszolódott. Valaki hátba támadta a két Mahri Toát, nem sokkal azt követően, hogy Jaller és a csapata elindult Artidax szigetére. Hogy ki tehette, arról fogalma sem volt, de már nagyon várta, hogy újra találkozzon vele.
A „hol” sem volt nehéz: Metru Nuiban voltak, a Kolosszeumban. Félig-meddig arra számított, hogy egy cellában fog magához térni, de nem ez volt a helyzet. Még csak egy őr sem álldogált a folyosón. A fegyvereik eltűntek, de a maszkjaik még megvoltak.
„Miért?” Épp ezt készült kideríteni. Nagyot koppantott Kongu maszkjára.
- Ébresztő, lágy szellő! – mondta. – Dolgunk van.
- Hmmm? Mi? – mondta Kongu, a fejét rázva. – Hol vagyunk, és miért üt-csapkodsz engem?
Hewkii már fel is kelt, és megindult az ajtó felé.
- Derítsük ki.
Mindössze pár lépést tett meg a folyosón, amikor egy fekete, kristályos szilánkokból álló felhő jelent meg előtte. Gyorsan felvette a fekete páncélt hordó nő alakját, azét, aki megparancsolta a Mahrinak, hogy utazzanak Artidaxra. Hewkii hirtelen úgy érezte, fény derült a „ki”-re is.
- Szóval – mondta. – Az egész csak egy csel volt.
- Ha akarod, nevezd annak – felelt az alak. – A nevem Johmak, Mata Nui Rendjének egy ügynöke vagyok. A Rend, saját okaikból, egy időre el akarta távolítani a Mahri Toát Metru Nuiról. A Visorakot is szerettük volna kiirtani… így úgy döntöttünk, két tűzlegyet ütünk egy csapással.
Kongu is csatlakozott a társalgáshoz.
- De azt hittétek, mind el-tűz-megyünk majd, nemde?
Johmak bólintott.
- De mivel nem úgy tettetek, közbe kellett avatkoznunk. Nem hagyhattuk, hogy megakadályozzatok.
- Miben? – kérdezte Hewkii.
Johmak ismét szétszóródott, és elrepült a folyosó végéig. Az ott lévő ablak Metru Nui déli részére tekintett le. Amikor újból összeállt, azt mondta:
- Hát ebben!
Hewkii és Kongu letekintettek városukra, döbbenten. Egyáltalán nem úgy festett, mint az a hely, ahol hetek óta élnek. Sokkal inkább egy erődítményhez vált hasonlatossá. A partvonalra magas falakat emeltek, rajtuk hatalmas fegyverekkel. A házak tetején is lehetett látni a fegyverállásokat. A Kolosszeumhoz vezető utcákat elbarikádozták, és Mata Nui Rendjének ügynökei álltak ott őrt. Mindenféle matoránt lehetett látni, ahogy vadul szorgoskodnak még több védelmi vonal felállításán.
- Mégis mi folyik itt?? – rikkantott Hewkii.
- A Makuták súlyos vereségeket szenvedtek, de véglegeset még nem – mondta Johmak. – Tudjuk, hogy egy végső nagy csata kell ahhoz, hogy megsemmisítsük őket, de mi akartuk kiválasztani a színterét. Úgyhogy a stelti szolgáinkon keresztül elterjesztettük a hírt, hogy a Nagy Kohót vírusgyárrá alakítottuk, hogy replikázzuk azt a protoacél-emésztő vírust, ami Kojol Makutát is megölte.
- Metru Nuit egy célponttá tettétek? – mondta hitetlenkedve Kongu.
- Már eleve egy célpont volt – így Johmak. – Mi csak felkészítettük.
- Hol van a Turaga? – követelte Hewkii.
- A Turagák túl… nem akartak együttműködni– felelt Johmak. – Így meg… kértük… rá őket, hogy a munkálatok idejére maradjanak a Kolosszeumban.
- És pontosan mit is akartok tőlünk? – kérdezte Kongu.
- Semmit – mondta Johmak. – Semmit a világon. Ne álljatok az utunkba. A közbeavatkozásotok még Rend ügynökök halálához vezethet… na meg a tiétekhez.
Johmak azzal fogta magát, visszaváltozott a kristályfelhővé, és kilebegett az ablakon. Hewkii pedig csak nézte, ahogy megy, és dühe pillanatról pillanatra növekedett.
- Senki sem alakítja csatatérré az én városomat, és tart aztán tőle távol – morgott a Kő Toája. – Senki sem!
___

Miserix Makuta és a hat Hagah Toa egyszerre fordultak meg, amikor a dimenziólapuból kiléptek az idegenek. Mindenre felkészültek, csak arra nem, amit láttak.
Helryx Toa tűnt fel elsőnek, utána Keetongu. A portál aztán kezdett összeszűkülni, majd váratlanul ismét kitágult, hogy két újabb lényt bocsásson ki. A Hagah egyiket sem ismerte fel, de Helryx nyilvánvalóan mindkettőt.
- Axonn! Mit keresel te itt? És… mi történt Brutakával?
Axonn sietve elmagyarázta, hogy ő meg Brutaka lenyomozták azt a medencét, ahol a Makuta faj született, és az rögvest rájuk támadt. Brutaka valahogyan megváltozott tőle, és ragaszkodott, hogy máris jöjjenek ide – akárhol is van ez az „itt”. A Dimenziókapuk Maszkját használta, hogy megtegyék az utat.
- Akkor… az nyitotta ki a kaput, amely révén kimenekültünk onnan, ahol voltunk? – tűnődött Helryx.
- Nem – válaszolt Brutaka, mennydörgésszerű hangon. – Létezik egy másik Olmak… és visszaéltek a használatával… s még rosszabbat műveltek vele. Mindannyiunkat veszélybe helyezhet.
- Kénytelen lesz kivárni a sorát – szólalt meg Iruini Toa. – Figyeljetek, mind Teridax Makuta nyomában jöttünk ide, mégpedig a te parancsodra. Azt mondták, csapdákkal lesz tele, meg hogy ez a „halál helye”. Nos, eddig nem láttam Teridaxot, összvissz egy csapdába sétáltam bele, és senki sem halt meg. Mikor kezdődnek az események?
Az egyik közeli gépezetből egy energianyaláb lőtt ki. Brutakát találta el, és darabokra törte a maszkját.
- Kellett megkérdezned – mormogta Bomonga Iruininak.
- Elnézéseteket kérem a hirtelen köszöntésért – szólalt meg Teridax hangja. Furcsa mód lágynak tűnt, és mintha mindenhonnan egyszerre hallatszott volna. – De nem hagyhattam, hogy Brutaka miatt túl korán távozzatok. Hisz oly sok megbeszélnivalónk van.
- Makuta! – mondta Helryx. – Tudom, mit tervezel. Nem fogod megúszni szárazon.
- Tudod? – ismételte mulatva Teridax. – Ha tudnád, hát fejvesztve menekülnél, Toa. Nem, pusztán csak sejted… ahogy Zaktan is sejti. Vagy netán ő már tényleg tudja?
Hangos búgás töltötte meg a termet. A következő pillanatban Zaktan és az akvárium, amelyben lakott, felrobbant.
- Most már nyilván sosem derítjük ki – mondta Teridax. – Akkor mi legyen a beszédtéma? Stelt gazdasági helyzete? A legfrissebb akilini eredmények? Metru Nui háborús erőddé való alakítása? Nem, tudom már – beszéljünk inkább a számotokra ismert univerzum végéről.
___

Destral szigete romokban hevert.
A Makuták erődje javarészt törmelékké redukálódott. Vezon, az erődítmény egyetlen élő és magánál lévő lakója, már lelépett egy Dimenziókapuk Maszkjával. A jogbitorlók máris benyomultak a ledöntött termekbe, túlélőkért és hadizsákmányért kutatva.
Egy föld alatti kamrában, egy magányos alak ébredezett. Tudta a nevét – Takanuva –, és emlékezett, hogy egy Makuta elrabolta az univerzumából. Ezután minden egy nagy feketeség volt, mígnem felébredt itt, egy repedezett tartályban.
Belerúgott a fedélbe, és darabokra zúzta, majd kilépett a terembe. Körös-körülötte saját hasonmásait találta. Néhány halott volt, egyesek még mindig sztázisban voltak. Ez egy kérdésre megadta a választ – nem ő volt az egyetlen, akit elraboltak.
Valami azonban mégis gyötörte… valami más, amit nem érzett helyesnek. De mi lehet az? Biztosra vette, hogy páncélzata eddig nem fekete volt… úgyhogy ez egy lehetőség. Lehet, hogy ez a válasz? Nem, dehogy, valami más. Szinte meg tudott volna esküdni, hogy ébredése előtt még valami más volt.
Biztos volt benne – sőt mi több, meg volt győződve –, hogy eddig nem akarta elpusztítani a világot. De most?
A sötét Takanuva alig várta, hogy hozzáláthasson.