Makuta elvezette Matoro Mahri Toát a Verem néven ismert régi börtön barlangjainak mélységeibe. A csönd hátborzongató volt. Időnkét elsuhant mellettük egy-egy tengeri élőlény, tartva a tisztes távolságot az általuk ragadozókként értelmezett alakoktól.
Az egyikünk valóban az, gondolta Matoro. Makuta, amióta az eszemet tudom, mindig is a matoránok félelmein élt. És én… mi lett belőlem? Amint rájöttem, hogy a maszkommal képes vagyok holtakat fölállítani, meg kellett volna tőle szabadulnom. Nem lett volna szabad használnom.
- Ha a töprengést befejezted, megmutatnám, miért jöttünk. – szólt Makuta. – Íme.
Matoro megnézte, mire mutat. Egy Erő Kanohi Maszk hevert félig betemetve a törmelék közt, alakja ismerősnek tűnt. A közelben kék Toa páncéldarabok szóródtak széjjel.
- Mi mind ez? – így Matoro.
- Egy Víz Toájának utolsó maradványai, kinek neve Tuyet Toa. – felelt Makuta. – Sok ezer évvel ezelőtt száműzték ide. Itt lelte végét, de nem tudom, miért. Meglehet, menekülni próbált.
- Miért küldték ide?
- Választ adnom meglehetősen bonyolult erre, hisz mindössze pár napja tudom, hogy hol van ez az „itt”. De bűnét jól tudom. A hatalom egy olyan tárgyával pepecselt, mely nem volt az övé. Nem bírta kordában tartani. Megőrült, legyőzte őt Lhikan Toa és Nidhiki Toa, a tárgy pedig megsemmisült, legalább is úgy hitték a hősök.
- Térj a lényegre.
Makuta felnevetett. – Azt hittem, könnyen rájössz. Tuyet halott. Ugyanakkor ő az egyetlen, aki tudhatja, hogyan lehet azt a hatalmas eszközt – a Nui Követ – visszakreálni. Azt akarom, hogy használd a Felélesztés Maszkját, Matoro. Azt akarom, hogy hozd őt vissza.